Régi képek…sorsok… 1.

   A napokban – kihasználva, hogy csak ketten vagyunk – régi emlékeket idézgettünk bátyámmal. Elfelejtett emberek arcképe elevenedett meg emlékeinkben, gyermekkorunk történései. Vidám és fájdalmas emlékek sora.
 Talán 8-10 évesek  lehettünk, amikor Édesapánk mesélni kezdett ’56-ról, a forradalomról, a „díszes” orosz hadsereg  gyalázatos tetteiről. Akkortájt még  csak titokban lehetett a Szabad Európa Rádiót hallgatni, és mi összebújva a cserépkályha mellett lévő ágyon, figyelmesen lestük Apukánk minden szavát. Az évek teltek, és ezek az emlékek keményebben rögzültek egyre érettebbé váló fejünkben.
   Gyermekként sokat nevetgéltünk – másokkal együtt - a város egyik furcsa színfoltjának nevezett asszonyon, akit a rossz nyelvek  „patkánynak” neveztek. Később, amikor Édesapánk elmesélte Patkány történetét, már ajkunkra  fagyott a mosoly, őszinte részvét maradt helyette szívünkben.
   Kicsi, törékeny asszony volt, arca még így megtörten, öregen is tükrözte hajdan volt arisztokratikus szépségét. Hosszú, már őszesbe váló dús haját fésületlenül tűzte egy színes csattal fejére, amelyet hevenyészve felcsatolt, szalagokkal díszített kalap fedett. Éppen olyan, amilyent  színházi műsorokban lehet látni egy-egy századforduló előtti darabban a színésznőkön.
   Patkány ruhája is inkább a színházi „göncöket” idézte. Csupa csipke, csupa selyem volt valamennyi, de a hosszú évtizedek nem kímélték az anyagot, rongyos, szakadt, foszlott, kifakult volt. Mintha az asszony körül a súlyos évtizedek megálltak volna, csak a tárgyak öregedtek, vagy modernizálódtak. Karján az elmaradhatatlan kosárkával, minden egyes nap megjelent a város piacán. Végigjárta a sorokat, tüzetesen szemügyre vette a zöldség-gyümölcs felhozatalt, majd egy-egy asztalnál megállva kedvesen rámosolygott az eladóra.
- Egy szem kicsike krumplicskát kérek szépen! – mondta.
- Egy kicsike hagymácskát kérek szépen.
- Egy kicsike almácskát kérek szépen.
- Egy tojáskát kérek szépen.
- Egy fürt szőlőcskét kérek szépen.
  A boltban „egy szelet kenyérkét”,  „egy kanálka zsírt”, „egy kanálka lisztet” és „egy pohárka tejecskét”  kért. Soha nem többet semmiből. Csak ennyit! Ha adni akartak többet, azt sértetten visszautasította.
   A környező boltokban az eladók, a piacon a kofák, jól ismerték, és soha senki nem tagadta meg tőle, amit kért. Végül is … egy-egy szem gyümölcstől, zöldségtől senki nem lett szegényebb. És Patkány végtelenül hálás volt. Mindent megköszönt, tiszta szívből kérve a Jó Isten áldását a jószívű teremtményre, aki ily kegyesen meg-osztotta vele azt, amije volt. Elfogadták így,  bolondnak, nem firtatták ki volt valamikor. Élettörténetét csak kevesen ismerték… 
 Ilike néni csodaszép lány volt, nemesi családból származott, akiért versengtek a gazdag fiúk. Hamar férjhez is adták, a házasság boldog is lett, kiváltképp akkor, amikor megszületett egy szem gyermekük. Aztán jöttek az oroszok… Loptak, raboltak, gyilkoltak, erőszakoskodtak.
 A gyönyörű fiatalasszony gyermekével egyedül volt otthon, amikor egy orosz katonatiszt berontott a házukba, és pisztolyát a nő fejéhez nyomva brutálisan szaggatni kezdte le a rémülettől szinte ájult asszonyról a ruháját, aki könyörögve próbálta mutatni kicsiny gyermekét, hátha megszánja a katona, és békén hagyja.  A kiabálásra, sikoltozásra érkezett haza az asszony édesanyja, aki átlátva a szörnyű helyzetet – egyéb nem lévén a keze ügyében – esernyőjével támadt a katonára. Az oroszt nem hatották meg az esdeklő szavak. Gonosz vigyorral lépett a kiságyhoz, és lőtt, majd hátrafordult az idős asszony felé, és újra lőtt. Könyörtelenül. A fiatal anya ájultan esett össze. Az orosz katonatiszt az idős asszony és a gyermek holtteste mellett röhögve erősza-kolta meg az eszméletlen nőt, majd dolga végeztével elégedetten kezdte összeszedni a házban található értékeket: képeket, ékszereket, porcelánt.
 Talán fél óra is eltelt, amikor az ájult nő kezdett magához térni. Zavarodottan ugrott a kiságyhoz, ahol gyermeke vérben úszó holtteste feküdt. Tébolyulttekintettel állt mozdulatlanul a kiságy mellett,  amikor ismét nyílt az ajtó, hazaérkezett a férj. Mielőtt felfoghatta volna a történteket, ismét dördült a lövés. Az orosz katona diadalittas tekintete végig pásztázta a kis szobát, vigyorogva odébb rúgta az ajtó előtt  fekvő halott férfi tetemét, majd a kezében lévő „zsákmánnyal” elégedetten távozott, észre sem véve, hogy a cselédszoba egyik ablakában  a gyermek  dajkája a félelemtől dermedten nézte végig a rablást, erőszakot, gyilkosságot. Csak akkor mert előjönni, amikor az orosz már jó messze járt. Hiába volt gondos orvosi kezelés, kórház… a fiatal-asszony megtébolyodott.  
  Teltek az évek úgy, hogy senkivel nem beszélt, nem érintkezett, még a rokonokkal sem. A környezetében élő emberek csak azt látták, amint naponta elment a közelben lévő piacra egy szem krumplicskát, egy szem hagymácskát, egy szem almácskát kérni. S bár kapott némi nyugdíjat – talán kegyelem kenyérre valót  később - , abból soha semmit nem költött magára. Még egy szelet kenyeret sem. Csokoládét, cukorkát, játékot vett, ám ezek árát mindig kifizette, és amikor ment a piacra, beletette a vásárolt édességeket és játékokat a kosár-kájába, és az útjába kerülő gyermekeket ajándékozgatta ezekkel. Még akkor is, ha kinevették őt furcsa ruhája, viselkedése miatt. 
  A város nőtt, ahogyan a lakossága is. Az emberek  cserélődtek, és már senki sem tudta a környezetében, mi is történt akkor, azon a szörnyű napon.
  Bátyámmal és velem gyakran találkozott, mert az Ő rokonaitól vettek meg szüleink egy építési telket, akik a történetet elmesélték. Gyermek fejjel is fel tudtuk mérni az iszonyatot, a fájdalmat, életének drámáját, és ezért mi sohasem gúnyoltuk. Igaz, ebben szüleink nevelése is közrejátszott. Ahogy egyre idősebb lett, annál nehe-zebb volt a törékeny kis asszonynak még azt az egy-két kilónyit is cipelni. Egy idő után aztán már nem talál-koztunk vele…eltűnt…örökre. Gyermeki lelkünk mégis átérezte kimondatlan fájdalmát, tragédiáját.
 Mások bolondnak tartották és – mert az emberek gonoszak -  ráragasztották a „patkány”  gúnynevet. Igazi nevét már csak kevesen tudták.  Pedig ismert, jó hírű grófi család sarja volt…

 

Egy másik Ili néni...

  Mindössze hét éves voltam, amikor felépült a házunk és végre beköltözhettünk.  Ili néni az utca másik oldalán, éppen lány-szobám ablakával szemben lakott, egy szoba-konyhás kis házban.
 Magas, nagy darab nő volt, nagy hangú, de  elkép-zelhetetlenül jószívű. Minden áldott nap azzal kezdődött, hogy kezébe vette a boros üveget, és szépen sorba járta a szomszédokat. Soha, sehova nem állított be ajándék nélkül… Hol egy kis gyümölcsöt, hogy egy frissen levá-gott tyúkot-csirkét vitt – mikor mihez volt kedve. Néha már azt gondoltuk, csakis azért tart állatokat, termeszt növényeket, hogy azt szétosztogassa. Senki nem kérte tőle a segítséget, és viszonzásul sem fogadott el senkitől, semmit – azon az egy-két pohárka italon kívül.
  Ili néni napi látogatásai alkalmával eltöltött mindenhol egy-egy órácskát attól függően, hogy a házigazdának milyen elfoglaltságai voltak. Néha kérés nélkül is bese-gített az otthoni munkákba. Csak úgy, önszorgalomból. Ha beteg volt a környéken valamelyik háziasszony, akkor megjelent, és mint akit oda vezényeltek, nekilátott a mosásnak, takarításnak, udvarseprésnek, mintha csak a saját házában szorgoskodna. Meg sem hallotta (vagy nem érdekelte) a háziasszony szabadkozását, hogy nem kérte erre. Ellentmondást nem tűrt. Mosolyogva, de erélyesen ágyba parancsolta a beteg háziasszonyt, mint egy gyereket.
   Nem akart ő csöppet sem zavarkodni. Ha úgy érezte, most nem alkalmas a jelenléte, továbbállt. Beszélgetés közben megiszogatta az általa vitt, saját termelésű borocskáját. Így visszagondolva furcsa, hogy a szomszéd férfiak közül egy sem volt iszákos, részeges. Egy kicsi pohárral koccintottak, és az elég is volt. Ili  néni azonban jócskán megitta a magáét, mégsem haragudott rá senki
 Anyukám sokat betegeskedett, vézna, törékeny fiatal-asszony volt, gyakran került kórházba. Ha apukám dolgozott – jobb híján – mi gyerekek egyedül voltunk otthon. Ili néni minden nap megjelent csak azért, hogy „ránk nézzen”, és a keze mindig tele volt gyümölccsel, édességgel, főtt étellel. Soha ránk nem szólt, még ha rosszak voltunk, akkor sem. Hihetetlen türelme volt. Akkoriban még nem volt központi,-meg gázfűtés. Cserépkályhába fűtöttünk, amibe fát, szenet égettek az emberek. Ili néni jött, fát vágott, begyújtott, nehogy megfázzunk.

 Aztán kortyolgatás közben mesélt. Hol vidám, hogy szomorú történeteket, de ezek közül egy sem volt unal-mas „mese”. Az életből merített, valós történeteit úgy adta elő, hogy felnőtt, és gyermek, egyaránt érdek-lődéssel hallgatta. Semmit nem mesélt el kétszer, de kifogyhatatlan volt a  történettára.
   Nagyon jó tanuló volt gyermekkorában, ezért a szülei minden apró fillérjüket feláldozva, éhezve-koplalva taníttatták őt. Abban az időben az Angol kisasszonyoknál csak az előkelő, gazdag emberek gyerekei tanulhattak. Ili néni szülei egyszerű paraszt emberek voltak, mégis előteremtették egy szem lányuk taníttatásához a pénzt. Így nem csak érettségizett, de a tanító képzőt is szín jelessel elvégezte. Igazi pedagógus alkat volt, rajongott a gyerekekért, önszorgalomból képezte tovább magát, és nem volt olyan téma, amelyben magas színvonalon ne lett volna képzett.
  Férjhez ment, megszületett a kisfia…boldog volt. A tanítás mellett ellátta a jószágokat, rendben tartotta a kertet…Nem éheztek.
 Aztán jöttek az oroszok… Loptak, raboltak, foszto-gattak…
 Ahogy a környező házakba, ugyanúgy betértek Ili néniékhez is, ahol éppen vacsorázott a család: Ili néni apja, bátyja és férje. Előbb csak ételt, és italt követeltek, majd szemet vetettek a fiatalasszonyra is, akinek az utolsó pillanatban sikerült kisfiával kimenekülni a házból. A hat orosz katona dühében nekiesett a három férfinek. Előbb csak a puskatussal ütötték őket, majd amikor már az ütlegelésektől mozdulni sem tudtak, jött a golyó… Ili néni pedig egyedül maradt a gyermekkel. Közeli rokonok nem lévén, a szomszédok bújtatták.
   Aztán a háborúnak vége lett, Ili néni pedig a fájdalom, a magány, az egyedüllét, a szegénység elől menekülve, ismét férjhez ment egy vasutashoz. Együtt nevelték – amúgy magányosan – Ili néni egy szem gyermekét. Aztán jött 56’, és az akkor 14 éves fiúcska – talán virtusból, talán valaki rábeszélésére – anyja tudta nélkül nekiindult a határnak. Mindössze egy levélke maradt utána, amit elindulása előtt írt Édesanyjának. Ili néni soha többé nem hallott a gyermekéről…
 Teltek az évek, ők csöndben élték nyugdíjas minden-napjaikat, amikor a férj – Józsi bácsi - agyvérzést kapott. Teljesen lebénult, és már a mentőben mondták, egészen biztosan nem épül fel többé. Ili néni némán hallgatta végig az orvosok tájékoztatását. Nem ment be a kórházba, csak csöndesen magába roskadva zárta be aznap a mindig nyitva lévő ajtaját. Másnap találtak rá… felakasztotta magát. Józsi bácsi három nappal később a kórházban meghalt.
  Közeli hozzátartozók nem voltak egyik oldalról sem, így a távoli rokonok temettették el őket fogcsikorgatva a temetési költségek miatt, de annak fejében legalább megkapták a kis házacskát.
   Hónapokkal később meg is jelentek, hogy legalább a telekkel kezdjenek valamit. Elkezdték kidobálni a házban lévő holmikat.  Teltek a kukák sorban. Kiürült a szoba, konyha… már csak a speiz maradt a rengeteg teli befőttes üveggel.
  A leghátsó sorban, néhány portól piszkos üvegben ott lapult hosszú évek megtakarított pénze… több millió forint…

 Gyöngyösi Zsuzsa

 

---

Amíg az oldal tulajdonosa nem helyez el itt tartalmat, addig a mai napi leglátogatottabb oldalak listája jelenik meg!

 

Oldal: Régi képek, sorsok
Magyar-szivvel - © 2008 - 2025 - magyar-szivvel.hupont.hu

Ingyen honlap és ingyen honlap között óriási különbségek vannak, íme a második: ingyen honlap

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat